Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Stockholm-szindróma

2010.10.16

Natascha Kampusch: marhaság az egész Stockholm-szindróma dolog

Egy hónapja jelent meg Natascha Kampusch könyve, a 3096 nap, amiből már itt a NEONon is közöltünk részleteket. Most végre az egész könyvről is képet kaphatunk...

Szeptember első hetében jelent meg a könyv

A “3096 nap” amolyan önéletrajz, amiben a tíz éves korától tizennyolc és fél éves koráig sötét betonpincében fogvatartott híres osztrák lány elmeséli megpróbáltatásai történetét. Jól emlékszem az eltűnt kislányról szóló hírekre a kilencvenes évek végén, és megvan az is, amikor 2006 augusztusában először hírt adtak arról, hogy előkerült a közben nagykorúvá érett Natascha. Akkoriban a közvéleményt az érdekelte leginkább, mennyire maradt ép pszichésen a borzalmas körülmények között felnőtt “áldozat”, képes lesz-e valaha normális életet élni, mindenekelőtt pedig miért mond olyat, hogy furcsán érzi magát elrablója nélkül: mi okozhatja azt a bizarr, beteges kötődést, ami a pszichopata Wolfgang Priklopilhoz fűzi.



Bár tény, hogy Natascha a rabság alatt rengeteget olvasott (már amikor a kegyetlen, kontroll-mániás emberrabló fényt juttatott az öt négyzetméteres, két és fél méterrel a föld alatt kialakított betonbunkerbe), látszik, hogy az elmúlt négy évben a pszichológusok sem voltak tétlenek. Natascha mindent tud a szűk helyen, mostoha körülmények között fogvatartottak pszichológiájáról: a fény, a napsugár, az emberi kommunikáció, az éntudat, az élelem megvonásának fizikai és mentális hatásairól, a testi fenyítés és a lelki terror által okozott fals percepcióról, és úgy általában az összes létező egó-védelmi mechanizmusról, amiről pszichológia órán tanul az ember. Részletesen és meglepő mélységben esik szó ezekről a dolgokról, ami sokat elmond az extrém körülmények közötti élet minőségváltozásairól. Személyes, mélyebb önfeltárást igénylő vallomások, betekintés egy őrült eszköztárába – mégis, elképesztő tudatossággal és objektivitással összegyűjtve a gondolatokat.

 

 

Kampusch ebben a szobában élt 8 éven keresztül (Fotó: Europress)



Sodró lendületű, feszültséggel teli jelenetek is szép számmal akadnak a könyvben, hiszen az hatodik-hetedik év után Priklopil néhány havonta a házon kívül hurcolta magával Nataschát, amikor a távolban idegen emberek tűntek fel, néha egy-egy “jó napot” is elhangzott olykor… megrázó gondolat, hogy az emberrabló állig felfegyverkezve tömeggyilkossággal fenyegetőzött ilyenkor, Natascha Kampusch pedig soha nem érezte úgy, hogy lehetősége – vagy egyáltalán joga – lenne segítséget kérni. Drámai pillanatok, amelyekben hatóságok dilettantizmusa és a külvilág közönye többször is tükröződik. Ne feledjük, a 10 éves kislány elrablásának voltak szemtanúi, a fehér teherautó alapján sikerült Priklopilt is azonosítani, otthonában még házkutatás is volt 1998-ban… Natascha pedig 2004 és 2006 között többször is járt nyilvános helyen, emberek között…



Natascha Kampusch azt mondja, csak a romantikus lányregényekben és a brazil szappanoperákban léteznek angyalian jó és ördögien rossz teremtmények, a valóságban azonban semmi sem fekete vagy fehér, hanem millió egyéb apró árnyalatból áll össze. Wolfgang Priklopil sem volt gonosz szörnyszülött: bűnöző volt, pszichésen sérült, hibát követett el, szörnyűségeket művelt. Ugyanakkor viszont volt egy emberi oldala, mint mindnyájunknak: tökéletességre törekedett, precíz volt, hagyománytisztelő, imádta az anyját, csodálatos ajándékokkal ünnepelte a szülinapokat és a karácsonyokat, komoly kockázatot vállalt, hogy mosolyt csaljon rabszolgája arcára, amikor hat-hét év után magával vitte őt útjaira. Legbelül semmi mást nem akart ez a brutális Jekyll-Hyde, mint hogy valaki feltétel nélkül szeresse és elfogadja.


Erőszakkal persze nem tudta elérni ezt, Natascha viszont tudatosan törekedett arra, hogy ne gyűlölje az emberrablót. “A gyűlölet nem neki árt, hanem nekem. Egyrészt, mert egyelőre itt kell vele élnem és alárendelt helyzetben vagyok, másrészt pedig azért, mert a gyűlölet megbetegít, frusztrálttá és boldogtalanná tesz. Nem kell szeretni, nem kell gyűlölni: el kell fogadni, hogy most ez van, ki kell bírni, túl kell élni” – írta Natascha, és különféle stratégiákat fejlesztett ki a túlélése érdekében.



Az ember úgy működik, hogy extrém körülmények között alkalmazkodik környezetéhez – a gyerekeknek ez még könnyebben megy, mint a felnőtteknek. Egy pszichopata beteg fantáziájának maximálisan kiszolgáltatva élni nyolc és fél éven át abszolút kimeríti az “extrém körülmények” jelentését, és Natascha természetesen végig tisztában volt a helyzet szürreális mivoltjával. Mégis tudta, hogy az egyetlen esély a túlélésre, ha alkalmazkodik a helyzethez, minden tiltás és szankció ellenére pedig igyekszik önmaga maradni eközben.



Voltak apró hatalmi játékok, amikben nem engedelmeskedett soha Priklopil parancsainak: nem volt hajlandó mesternek, úrnak, istennek szólítani, és nem térdelt soha elé, hiába kényszerítette őt erre kegyetlen módszerekkel az emberrabló. Natascha állítja, hogy Priklopil nem törte meg, hiába próbálta megölni magát többször is a 3096 nap alatt reménytelenségében. Bármennyire is abszurdan hangzik, egy testi-lelki szenvedésekkel teli rabságban, ahol nincs esély a szabadulásra, az öngyilkosság az egyetlen szabad döntés. Az életösztön viszont minden esetben erősebb volt a halálvágynál.

 

Negyvenkét kiló volt, amikor szabadult

A társadalom persze szeretné szívtelen, tajtékzó szörnyetegként látni Wolfgang Priklopilt, és elvárják áldozatától, hogy szenvedélyesen gyűlölje őt. Miért? Natascha szerint azért, mert a rosszt, a gonoszt jobb magunkon kívül, egy távoli dimenzióba helyezni, messziről gyűlölni, akár egy emberi környezetből kivetett sejtet: elfeledve, hogy a világon több millió gyerek és nő él zsarnok mellett, és képtelenek kiszakadni a családon belüli erőszak ördögi köréből, hiába nem áll betonajtó az útjukban.


Ha azt mondjuk, Hitler nem szerethette a gyerekeket és Sztálin nem lehetett gyengéd az állatokkal, úgy érezzük, mi egészen más, jobb emberek vagyunk ezeknél a szörnyeknél, akiket kivet magából a társadalom. Amikor valaki elismeri elrablója pozitív személyiségjegyeit és saját túlélése érdekében elcsitítja indulatait, akkor a közvélekedés szerint sérült, beteg emberré vált, még neve is van a pszichés zavarnak: Stockholm-szindróma. “Bűnöző volt, kegyetlen volt, elrabolta a fiatalságomat, de akkor is ő volt az egyetlen ember, akivel nyolc és fél éven át naponta beszéltem” – fejti Natascha, aki megkönnyebbült, amikor Priklopil a vonat alá vetette magát.



Sokan nem értették azt sem, miért csapott le a házra, ahol rabságban élt: egyszerűen nem akarta, hogy valami perverz megvegye és Priklopil múzeumot csináljon belőle, másrészt a házat ő gondozta, építgette, szépítette, így aztán 3096 nap alatt az otthonává vált. Önálló akart lenni és felnőttként egyedül élni – ki hibáztatná ezért azok után, hogy nyolc és fél éven át az alapvető létfunkcióit sem ő maga szabályozta? Nincs jogunk ítélkezni felette, túlélőképessége és lelki ereje inkább csodálatraméltó. A könyv pedig nagyon érdekes és tanulságos: pszichológiai és szociológiai szempontból is…