Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Így halnak meg a barátságok

2011.07.29

 

Azt hittük, örökké tart, mint a szerelmek a mesékben. Aztán tíz-tizenöt évvel később kiderül, hogy minden más már, néhány dolog viszont nem változott.

 

- Csodálatos nap volt, boldogan ébredtem, szerettem volna mindenkit megölelni. Sütött a nap, nevettünk, éreztem, hogy szeret, jó volt. A buliban csupa idegen pörgött körülöttem, de én a kedvenc ruhámban voltam, és nem tehettem mást, mosolyogtam. Ránevettem mindenkire, aki szembe jött, mindegy, hogy fiú vagy lány, öreg vagy fiatal, szép vagy csúnya volt az illető. És te, tudod... szomorú lettem, mert képzeld, senki, de senki nem mosolygott vissza rám...
- Tényleg?
- Igen, de most már persze azt is tudom, hogy miért. Ez egy goa-party volt, mindenki be volt tépve, mint a sakál. Tudod, beszednek valamit pénteken, és vasárnap vagy hétfő reggelig pörögnek, a maguk kis világában. Hiába mosolyogtam, de ezt akkor még nem tudtam. Nem érdekelt, csak azért is ránevettem mindenkire. És aztán, te... történt valami.  Jött szembe egy srác, és rám mosolygott.
- Na, ezért érdemes jó nőnek lenni, te mázlista.
- Nem, nem ez volt. Mosolygunk, megyek tovább. Egy fél perc múlva hallom, hogy kimondja a nevem. Honnan tudja ez, hogy ki vagyok? Megfordulok, üdvözöl, puszi-puszi. Még mindig nem tudom, ő kicsoda, pörög az agyam, mint a gép. Honnan ismerjük egymást?
- Ne csigázz már, honnan?
- Na jó, nem húzom, két perc múlva kiderül, hogy ez, basszus, a Muricsák Attila* a gimiből, aki megkeserítette az életemet.
- Ne már, és 15 évvel később az egyetlen ember, aki rád mosolygott aznap?
- Ő emlékezett rám, leültünk meginni egy sört, amíg vártam a többieket. Megkérdeztem tőle: hé, te tudod, hogy tönkretetted a gimis éveimet? Te tudod, mennyit sírtam a bandád miatt, amikor csúfoltatok és kiutáltatok az osztályból?
- Emlékszem mindenre. Erre mit mondott?
- Nem értette, hogy honnan veszem, hogy utáltak volna. Beszélgettünk majd' egy órát, és kiderült, hogy ezek nem gyűlöltek engem. Akkor úgy érezték, hogy én nem nyitok feléjük, nem bírom őket... és ezért piszkáltak.
- De úgy, ahogy ők tették? Az tényleg durva volt.
- Megkérdeztem, hogy miért kellett annyiszor megalázni engem, de nem érezték úgy, hogy szándékosan bántottak volna. Ma már tényleg azt mondom, hogy nem ismertek, de én se ismertem magamat...
- És aztán?
- Tudom, hogy ez volt az első és utolsó alkalom, hogy leültem sörözni Muricsák Attilával, de közben rájöttem: már nem haragszom rá. És ő sem utál engem. Én olyan voltam, amilyen, ő meg más... de nem egymás gyűlöletéről szólt a dolog, hanem önmagunk megtalálásáról. Utána egész este mosolyogtam, és egyre többen nevettek vissza rám.

***

- Te mondd, neked nem hiányzik a Lilla?
- Melyik Lilla?
- Hát a Kiss Lilla, tudod. Ne csinálj úgy, mintha nem emlékeznél rá.
- Ja ő, persze. Nézd, tizenhárom éve nem láttam. Tizenöt éve jó barátok voltunk, szeretettel emlékszem rá. De hazudnék, ha azt mondanám, hogy hiányzik. Már jó ideje nem része az életemnek.
- De az enyémnek igen. Szoktunk találkozni. Emlékszel, egyetem alatt lakótársak is voltunk.
- Mi van vele?
- Mondtam neki, hogy találkozom veled, nincs-e kedve jönni. Nem akart. Hiába kérleltem, nem akart téged látni. Min vesztetek ti össze ennyire?
- Hát nézd, azt tudom, hogy kilencvennyolcban volt valami para, ami miatt évekig fasírtban voltunk, de ennyi. Nem emlékszem rá, min vesztünk össze, felnőtt aggyal azt mondanám, nyilván mindketten hülyék voltunk.
- De miért gyűlölitek egymást ennyire?
- Én nem gyűlölöm. Nagyon szívesen találkoznék vele, kíváncsi vagyok rá,hogy van. Én örömmel leülnék vele beszélgetni. Ugyanakkor tizeniksz éve nem vagyunk egymás életének a részei, tehát lehet, hogy nem volna egymásnak mit mondani.
- De hát annyira jó barátok voltatok, én ezt nem értem.
- Azt gondolom, hogy nem minden emberi kapcsolat örökérvényű: akkor sokat jelentettünk egymásnak, tanultunk a másiktól és sokat nevettünk együtt, de ma már más emberek vagyunk. Van, aki óvoda kiscsoport óta közeli barátom és naponta beszélünk, de... nem kell mindenkinek ebbe a kategóriába tartozni, ez ritka.
- Te, én nem akarlak téged megbántani, de... én azt látom, hogy te könnyen eldobod ezeket a barátságokat. Azért, mert hozzád nagyon nehéz közel kerülni. A felszínen könnyű, de mégis elképesztően nehéz.
- Nehéz...?
- Te nem adod magad könnyen. Nagyon magas falakat építesz a lelked köré.
- De hát... hát én nem hinném, hogy... falakat építek. Én nyitott vagyok. Lillával is bármikor...
- Ősszel lesz huszonhárom éve, hogy ismerlek. Tényleg nyitott vagy. De... mindenki azt hiszi, hogy hozzád könnyű közel kerülni, pedig nagyon-nagyon nehéz.
- Ez nem igaz.
- De szerintem igen.
- Ezért utál engem Lilla tizeniksz év után? Ő emlékszik, min vesztünk össze?
- Ő sem emlékszik. De nem akar téged látni. Olyan hülyék vagytok mindketten, én tök szívesen megittam volna pár sört hármasban.

***

- Nekem két ember van, akikkel képtelen vagyok szóba állni abból az osztályból. Zoltán Mira és Munkácsy Dóri.
- Zoltánt megértem, de Dórival én ma is jóban vagyok.
- Hát, én olyan akartam lenni, mint ő, ő meg olyan, mint én, és rengeteget rivalizáltunk. Rossz rá visszagondolni.
- Jó, de Zoltán Mira? Ő a legjobb barátnőd volt hatodikban.
- Akkoriban én nagyon sokat paráztam azon, hogy nézek ki. A többiek csinosak voltak, én meg fura. Egyiptomi ugróegérnek csúfoltak a fogaim miatt. Sokat sírtam emiatt, és akkor Zoltán Mira volt  legjobb barátnőm. Egyik délután baktattunk együtt haza, és én megkérdeztem tőle: "te, szerinted én szép vagyok?"
- Erre ő?
- Rám nézett, megálltunk, megvakarta a fejét és azt mondta: "A szemeid kidüllednek, a fogaid előre merednek, a lábaid görbék, a fejed kicsi, az orrod hegyes. Nem, nem vagy igazán szép. Van új Barbie-házam, feljössz megnézni?"
- Úúúú.
- Akkor valami ketté tört bennem. Tudom, hogy hülyeség, de azóta eltelt annyi év, és még mindig... van, hogy belépek egy új helyre, tele idegen emberekkel, és megszólal bennem Zoltán Mira hangja, hogy csúnya vagyok...
- De hát ez fasság. Te vagy az egyik legszebb, legkülönlegesebb nő, akit valaha láttam. A többi barátnőmnek gyengébb pillanataimban mindig mondom, hogy könnyű neked – ők persze nem ismernek téged – mert te csodálatosan szép vagy. Teljes pillanataimban tudom, hogy ez mellékes, mert a külső adottságok nem hoznak magukkal boldogságot és kiteljesedést, és azt is tudom, hogy én is szoktam szép lenni. De ha kiborulok, mindig eszembe jut, hogy neked például könnyű, mert te szép vagy.
-  Mindegy, Zoltán Mirával soha többé nem tudnék beszélni...

***

- Nikivel? Nikivel szoktam találkozni. Mondta, hogy... hát, nem is tudom, elmondjam-e.
- Mondjad. Most már.
- Hát, azt mondta, hogy te azt terjeszted róla, hogy...
- ...kapcsolatfüggő. De ha egyszer az. És nem terjesztem, csak egyszer megjegyeztem társaságban, ahol ezt mindenki tudta amúgy is.
- Nem, nem azt. Azt mondja, hogy azt pletykálod, hogy szektás lett.
- Mi van??? Az egész csaj totál materialista volt egész gimi alatt. Rólam előbb hihetné bárki, hogy szektás vagyok, azért nem csinálok titkot a nem épp anyagközpontú megtapasztalásaimból... bár tény, hogy nem beszélek ezekről a dolgokról akárkivel.
- Velem is beszélsz.
- Mert már általános negyedikben négyórás beszélgetéseink voltak Istenről és a szabad akaratról a napköziben. Veled merek.
- Nikivel mertél?
- Nem, mert ő materialista volt végig gimiben.
- Pedig azt mondja, hogy te azt terjeszted róla, hogy szektás lett.
- De hát ezt honnan veszi? Legalább hat-nyolc éve nem váltottunk egy szót sem.
- De egyszer találkoztatok.
- Igen, tavaly nyáron, a néptánc fesztiválon. Nagyon megörültem neki, odarohantam hozzá és a nyakába ugrottam, tudod, volt már bennem pár sör. De ő nagyon szomorú volt és hideg. Makogott valamit, hogy majd beszélünk, én meg biztattam, hogy hívjon majd fel.
- Ő azt mesélte, hogy akkor és ott, a néptánc fesztiválon jól összevesztetek.
- Mi van??? Két szót szóltam hozzá, de nagyon furcsa és hűvös volt. Azt hittem azért, mert én ittam, ő meg józan. Tudod, milyen részegen a nyakába ugrani egy józan embernek...
- Akkor te nem vetted észre, hogy haragszik rád?
- Nem, csak azt, hogy savanyú volt. De gimiben is végig savanyú volt. Valahogy soha nem tudott örülni az életnek, folyton random faszik miatt szenvedett, akik átcseszték az agyát. De ettől még lehet valaki jó ember, és ő az volt.
- Hát nem tudom... ő ezt nekem teljesen másképpen mesélte. Te azt terjeszted, hogy ő szektás, de ebbe nem akarok belefolyni. Valami félreértés lehet a dologban.
- Nos, azért iksz év barátság után elvártam volna tőle, hogy ha valami baja van, akkor rákérdez. Mondjuk megkérdezi, hogy miért terjesztem azt róla, hogy szektás, mire nyilván kiderül, hogy szó sincs ilyenről.
- Miért, te megkérdeznéd a helyében?
- Igen, én meg. Én utálok minden felületes, fake dolgot.
- Miért nem kérdezed akkor meg?
- Már nincs hol. Egy hónapja meghívtam volna őt egy helyi eseményre, de... akkor láttam, hogy már törölt a Facebookon a barátai közül.
- Nem mondod, hogy törölt a Facebookról?
- De igen. Ezek szerint akkor ezért. Mindegy, nem kell minden barátságnak az idők végezetéig kitartani. Akkor voltak közös pontok, ma nincsenek. Ennyi.
- Látod, erre mondtam, hogy nagyon könnyen megválsz a régi barátaidtól. Olyan hűvös tudsz lenni néha, pedig tele vagy szeretettel.
- ...
- Miért rándultál meg?
- Én most se haragszom egyikükre sem. De eltelt tíz-tizenöt év. Megváltoztunk. Azért én leülnék meginni egy sört bármelyikükkel.

***

Aztán elváltunk, és én hazajöttem. Három sör ide vagy oda, tele volt a szemem könnyel. Miért is ilyen nehéz néha leomlasztani az én-határokat? Miért fáj ennyi minden, ami tizenöt éve történt, és aminek igazából semmi, de semmi jelentősége nincs ma már? Miért, miért?

Semmi másra nem vágytam, csak egy hosszú, forró ölelésre, szavak nélkül.

 

Hozzászólások

Hozzászólás megtekintése

Hozzászólások megtekintése

Nincs új bejegyzés.